Miután Khloe kimondta a végszót, Castiellel nem keresték egymás társaságát. Egy hónappal később a fiú folyton hívta, ő azonban nem vette fel az amúgy is lenémított telefonját, mert folyamatosan tanult.
- Kislányom, gyere vacsorázni! - szólt be a büszke anya a szobájába.
- Máris megyek! - írta le a jegyzetfüzetébe az utolsó mondatot, majd becsukta azt és kiment a családjához.
Étkezés után leültek a televízió elé, mint egy valódi család. Szülők a kanapén, gyerekek pedig egy-egy fotelba. Egy vígjátékot néztek, amikor a legviccesebb résznél megcsörrent a vezetékes telefon.
- Maradjatok, felveszem! - kelt fel Marilyn. - Tessék? - szólt bele. - Hogy micsoda? - ledöbbenve hallgatta a vonal másik végén lévőt. - Igen, itt lakik. Máris adom! - mellkasára rakva a kagylót családja egyik tagjára nézett. - Khloe, téged keresnek. A rendőrség az! - nyelt egy nagyot.
- Engem? - kerekedett ki a szeme, majd odament és átvette a telefont. - Halló? - a következő pillanatokban teljesen lefagyott, tetőtől talpig. - Azonnal megyek! - lecsapta a kagylót. - El tudnátok vinni a rendőrségre? - a rémülettől remegve indult el az ajtó felé.
Bő negyed óra alatt odaértek, Khloe pedig szinte alig várta, hogy a fotocellás ajtó szétnyíljon előtte. Egyből az információs ablakhoz ment, majd elhadarta amiért ment.
- A folyosó végén jobbra. - mutatott ki a férfi, a lány pedig rohanni kezdett.
Amikor végre megtalálták akit kellett, egy cellához vezette őket.
- Castiel! - sietett a rácshoz.
- Khloe! - látszott a fiún, hogy részeg. - Tényleg eljöttél? - tekintete teljesen homályos volt.
- Persze, hogy eljöttem! - fogta meg a kezét a vasrudakon keresztül.
- Senkim nem maradt! - kezdett el zokogni a fiú.
- Hé, Castiel! - szólt halkan, és megsimította az arcát. - Mi történt? - mire kimondta, anyukája elintézte, hogy kiengedjék a rabot, így a lakatban már el is fordult a kulcs.
- A szüleim gépe lezuhant! - borult sírva a lány nyakába.
- Tessék? - teljesen ledöbbenve ölelte magához a könnyeket hullató fiút.
Egy ideig csak ölelték egymást, majd lassan haladva elindultak kifelé az épületből. Castiel továbbra is a szemét törölgette, Khloe pedig a derekát karolta át, ezzel próbálva megtartani.
A lányék házához mentek, ahol a fiút leültetve a konyhában egy pohár vízzel kínálták. Megköszönte, majd belekortyolt. Még két órán keresztül semleges dolgokról beszélgettek, ám éjfél elmúltával Marilyn már annyira fáradt volt, hogy nem bírta tovább.
- Én most már megyek aludni. Szerintem nektek sem ártana pihenni. - jegyezte meg a nő.
- Bocsánat, nem akartam eddig zavarni! - Castiel teljesen kétségbe volt esve, amikor a fali órára pillantott. - Köszönöm szépen, hogy kihoztak! - sietősen felkelt az asztaltól. - Ideje nekem is haza...
- Nyugodtan maradhatsz itt, ameddig akarsz! - simította meg a fiú hátát az asszony egy apró, megnyugtató mosollyal az arcán.
- Nem szeretnék zavarni... - nyelt egy nagyot utána, mert hirtelen feltörtek az emlékek, hogy oda kellene hazatérnie, ahol a szüleire emlékezik vissza.
- Shh... - ölelte magához Marilyn, amikor meglátta, hogy egy újabb könnycsepp gördült le az árva szeméből.
- Kö... szö... nöm. - szipogta.
Khloe szobájában aludt a földön. Nem akarta megint elrontani azzal az újraindult barátságukat, hogy ilyen lelki állapotban a lány mellett aludjon. Félt, hogy így nem tudná visszafogni magát, hogy lefeküdjön vele, utána pedig kényelmetlenül érezzék magukat egymás társaságában.
Egy óra volt, de még nem tudott egyikük sem aludni, így halkan beszélgetni kezdtek.
- Khloe... - suttogta.
- Igen? - kérdezte csendben.
- Miért nem vetted fel a telefont? - nem bírta tovább magában tartani, muszáj választ kapnia. Legalább erre.
- Tessék? - csodálkozott. Hosszában megfordult, így az ágy vége felől fekvő fiút nézte. - Mikor kerestél?
- Amikor láttam a hírekben, hogy lezuhant a szüleim gépe. - folyamatosan a plafont figyelte.
- De nekem nem is... - pillantott a mobiljára, ami sárgán villogva nem fogadott hívást jelzett. Felpattant, és kezébe véve megnézte.
„27 nem fogadott hívás - Feladó: Castiel” jelent meg a képernyőn. Lefagyva próbált megszólalni.
- Annyira sajnálom! - sietett az éppen felült fiúhoz és szorosan átölelte. - Teljesen le volt némítva. Ne haragudj! - zokogta. - Borzalmas barát vagyok! Sajnálom, Castiel!
- Én meg azt hittem, hogy haragszol rám. - szorította magához a lányt, és neki is újra legördült egy könnycsepp az arcán. - Hogy valamivel megbántottalak!
- Dehogy! Hiszen mostanában... - jött rá. - Nem is beszéltünk. - lassan eltávolodott egy pár centiméterre, hogy a szemébe nézzen. - Te mégis engem hívtál, pedig én elhanyagoltalak. Miért? - simította le a fiú arcáról a könnyeket.
- Hiányoztál. - mondta őszintén, majd lassan megcsókolta. Nem tartott sokáig, mégis sokat jelentett. - Bocs, most nem vagyok valami stabil lelki állapotban. - nézett oldalra.
- Igen, ez igaz. - bólintott egyet. - Aludj egyet, majd reggel beszélünk. - kelt fel sietve, és visszamászott az ágyra.
- Oké, jó éjt! - hangzott Castieltől.
- Jó éjt. - mondta halkan Khloe is, ám még jó ideig egyikük sem tudott elaludni.
A következő héten ki sem mozdultak a házból, beteget jelentettek az iskolában is. Egész nap beszélgettek, tv-t néztek, videó játékoztak, vagy éppen Khloe öccsével játszottak. Az egyetlen csók, ami elcsattant közöttük, nem jött fel témának. Egyszer elmentek Castielék házához, hogy ruhát szedjenek össze neki, ám nem ment olyan gyorsan, ahogy azt tervezték. Castiel is felköltözött Khloe mellé a franciaágyra. Biztosak voltak benne, hogy nem fog történni semmi, és az érzelmeikhez képest tényleg jól tartották magukat a szex mentes barátsághoz.
Pénteken reggel fél 8-kor viszont megcsörrent a fiú mobilja.
- Halló? - szólt bele halkan. Nem akarta felébreszteni a mellette alvó lányt.
- Castiel! - ismert fel egy női hangot.
- Mi a... - kerekedtek ki a szemei, majd megnézte a hívó felet. - Anya? - dobta le magáról a takarót, és melegítőalsóban kisietett a szobából. - De mégis, hogy...? Jól vagytok?
- Persze, semmi bajunk nincs! Nem is voltunk rajta a gépen, mert apádnak meghúzódott a csuklója, nekem meg kiment a bokám, így két kolléga helyettesített minket.
- Ó, anya! - a megkönnyebbülés jól hallható volt a hangján, és egy örömkönnycsepp gördült le az arcán. - De miért csak most hívsz?
- Sajnálom, Cassy! Terrortámadásnak vélték, így nem lehetett egészen most hajnalig külföldi hívásokat kezdeményezni vagy fogadni.
- Akkor ezért nem tudtalak titeket elérni! - ült le a konyhaasztalhoz, és szabad kezével megtámasztotta a fejét.
- Igen. - Valerie hangja is szomorú volt. - Kisfiam, itt vagy még? - kérdezte a pár másodperces csend után.
- Igen. - könnyei még mindig hullottak. - Úgy megijedtem!
- Tudom, Drágám! - egy pillanatig elhallgatott. - Apád is szeretne beszélni veled!
- Szerbusz, Fiam! - szólt bele Jean-Louis.
- Apa! - ha lehetett, még jobban megkönnyebbült.
- Ne aggódj, jól vagyunk! Még 1-2 nap és hazamegyünk!
- O-oké! - szipogta.
- Te sírsz? - húzódott egy apró mosoly a férfi arcára. Nem gúnyolódásból, inkább azért, mert a fia ennyire féltette őket.
- N-nem... - törölte meg a szemét a fiú.
Még egy pár percet beszélgettek, aztán letették a telefont.
- Mi történt? - ölelte át hátulról Castiel nyakát Khloe.
- A szüleim voltak! - mondta sokkal nyugodtabban. - Nem ők voltak a gépen, hanem helyettesítették őket. Apunak meghúzódott a csuklója, anyunak meg kiment a bokája. Rajta sem voltak a gépen! - fogta fejét mosolyogva.
- Ez fantasztikus! - állt szembe a fiúval és boldogan megölelte.
- Igen, az! - örült ő is, és magához szorította.
Pár perccel később, amikor lassan elváltak egymástól, mélyen a másik szemébe nézve már közeledett az arcuk egymáséhoz.
- Mi folyik itt? - lépett be a konyhába a lány apja.
- Mi folyik itt? - lépett be a konyhába a lány apja.
- Semmi! - mondták egyszerre.
- Láttam amit láttam! - tette dühösen keresztbe a karjait mellkasa előtt.
- Castiel szülei jól vannak, nem voltak rajta a...
- Gondoltam! Csak egy kis játék kellett neki!
- Tessék? - a fiú teljesen ledöbbent a hallottakon. - Azt hittem meghaltak a szüleim! Maga szerint ez játék?
- A mai fiatalok már mindenre képesek egy kis szex kedvéért!
- Apa, állj le! - Khloenál is kezdett betelni a pohár. - Nem csak a fiatalok képesek ilyesmire! - szúrós tekintettel nézett a férfira.
- Meg ne merd fektetni a lányomat, különben kinyírlak! - fenyegette meg mutatóujjával Castielt. - Elmentem dolgozni! - hagyta el mérgesen a házat.
A nap további részében ismét nem került szó sem a megtörtént, sem a majdnem elcsattant csókra. Délután 2 óra körül anyja Marilyn és öccse Christopher elmentek a nő szüleihez látogatóba, így a két fiatal kettesben maradtak. A lány szobájában, az ágyon fekve kezdtek el filmet nézni.
- Ez vicces volt! - nyújtózkodott Castiel, majd a balján lévővel egymásra néztek.
- Igen. - reagált, de már egyiküknek sem a filmen járt az esze. A másik ajkát nézték, arcuk egyre közeledett, végül egy újabb csók csattant el. Sokkal komolyabb és szenvedélyesebb, mint a legelső. Khloe fölé kerekedve Castiel kezdett el irányítani. Vetkőztetni kezdve a lányt először a pólót vette le róla, miközben szájuk egy pillanatra sem vált el egymástól. Észre sem vették, amikor Henry hazaérve lánya szobája felé vette az irányt.
- Ti meg mit csináltok? - rontott neki az ágynak. - Szállj le róla! - a fiút szinte leszakította Khloeról.
- Ne! Hagyd békén! - ment volna utána, de apja erősen visszalökte a szobába. Mire utolérte őket, a férfi már ki is lökte a házból Castielt, aki reagálni sem tudott.
- Takarodj haza! - csapta be az ajtót, majd visszament nevelt lánya szobájába.
- Csessze meg! - fogta meg a fejét, ahogy becsukta maga után a kaput. - Értem én, hogy félti, de azért na... - miután szétnézett, elindult a saját házuk felé. - Fel is hívom Khloet, hogy... - kapott zsebéhez, ám telefonját a lány szobájában hagyta. - Hoppá. - nézett vissza az épületre, amiből az előbb hajították ki. - Üsse kavics! Max szétveri a fejem! - gondolt itt az aggódó apára, majd mikor sokadik ajtón való kopogtatás után sem nyitott senki ajtót, belépett azon. - Elnézést, csak... - kezdett volna bele óvatosan, amikor kiabálást és sikítást hallott. - KHLOE! - ordította, majd rohanva megindult annak szobája felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése