10. rész

Az órák már 10 perce elkezdődtek, mire Mr. Faraize odaért az első évesekhez.

- A mai földrajz óra elmarad, mert dolgom van! - jelentette be a diákoknak. - Jövő héten bepótoljuk!

- Igen!!! - ujjongott az osztály, és észre sem vették, hogy a férfi egy pillanat alatt eltűnt.

Mire Ryan összeszedte az iratait a tanáriban, egy bő negyed óra telt el, és még Ms. Delaney is feltartotta. Összesen több, mint 30 perc múlva sikerült kijutnia az épületből, amiben a tanítás még javában folyt.

- Vársz valakit? - kérdezte halkan a téglakerítésnek támaszkodott lánytól.

- Téged! - mosolygott rá szerelmesen. - Hova menjünk?

- Hozzám? - ajánlotta, ahogy elindultak a kocsija felé.

- Tökéletes válasz! - ült be az autóba, amikor a férfi kinyitotta neki az ajtót. - Köszönöm! - küldött neki egy csókot az udvariasságért. Ryan is elfoglalta a vezetői helyet, majd elhajtottak.

- Úgy örülök, hogy újra itt vagy! - nyúlt át a másik ülésre, megsimítva Priya combját.

- Jó itt lenni! - fogta meg a férfi kezét, ujjukat pedig összekulcsolta.

Pontosan 7 perccel később leállította a kocsit egy kis kertes ház előtt a külvárosban.

- Még mindig annyira szép! - gyönyörködött a lány, és a látszat kedvéért kapott kölcsön egy könyvet, mintha tanulni mennének az egyedülálló tanár otthonába.

- Szeretnéd, hogy főzzek neked valamit? - rakta le az előszobában lévő dohányzóasztalra az aktatáskáját.

- Majd később! - ölelte át hátulról, kezei pedig a férfi mellkasáról egyre lejjebb vándoroltak. - De csak akkor, ha egy rövid kötényen kívül más nem lesz rajtad! - szorította magához.

- Hm. Akkor ugyan olyan öltözékben segíthetsz majd te is a konyhában! - megfordult, kacsintott egyet és megcsókolta.

- Hű! - fújta ki magát Ryan, amikor fél órával később az előszoba kanapéján szétváltak.

- Ez elképesztő volt! - lihegett Priya továbbra is. - El is felejtettem, hogy milyen! - mondta őszintén, és lenyúlt a földre az alsóneműjéért.

- Az nem kötény! - hívta fel rá a lány figyelmét a férfi. - Úgy volt, hogy az lesz rajtad!

- De most még nem fogunk főzni. Vagy igen? - mászott oda szerelméhez, miközben csábítóan nézett a szemébe.

- Az még nem jelenti azt, hogy fel kell öltöznöd! - csókolta meg határozottan, majd újra egymáséi lettek.

Fél 12 volt, mire nagy nehezen el tudtak szakadni a másiktól.

- Hát ez még mindig... hú! - kapkodott levegőért a lány.

- Nem jó ez így... - támasztotta meg fejét a kanapé támláján, és a plafont bámulta.

- Más pozícióban szeretnéd? - csókolgatta a férfi mellkasát, majd az ölébe ült. - Csak szólj, és...

- Nem, Priya. - nézett rá szomorúan. - Ennek nem lenne szabad lennie! - mutogatott kettőjükre.

- De mégis van!

- Tudod te, hogy hány év van közöttünk? Én 34 vagyok, te meg még csak 17! Pont dupla annyi...

- Holnap leszek 18! - próbált érvelni.

- De ha ez kitudódik, engem lecsuknak! Még kiskorú vagy! - vitatkoztak, miközben a lány még mindig az ölében ült.

- Nem tudja meg senki! - könnybe lábadt a szeme.

- Figyelj, Priya! Ez...

- Nem akarom hallani! - tört ki zokogásban, és a férfi mellkasára döntötte a fejét. - Nem akarlak téged is elveszíteni! - szorította a vállát. - Egész életemben utaztam! Barátokat se tudtam szerezni, így arra nem is gondoltam, hogy szerelmes leszek! De aztán ide jöttünk, és megismertelek... - tekintete könnyben ázott, amikor Ryanre nézett. - Szeretlek! Hát nem érted? - ordította, és szorosan magához ölelte.

- Sajnálom! - lökte el óvatosan magától. - Öltözz fel! Vissza viszlek az iskolába! - ültette át maga mellé, majd felkelt és elindult a szobája felé.

- Nem! - rohant utána, és amikor odaért, a franciaágyra döntötte. - Tudom, hogy te is szeretsz! - fogta le a kezét annak feje felett.

- Priya, szállj le rólam. - mondta halkan, és oldalra nézett.

- Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz, és csak játék voltam! - zokogta. Könnyei a férfi arcára hullottak.

- Az állásomat féltem, hát nem érted? - kiabálta. - Mit érdekel engem, ha belém zúgtál? Menj vissza az iskolába, játssz a többiekkel, mit bánom én! Csak kihasználtalak, nem fogod fel?

- Miért...? - kérdezte ledöbbenve.

- Csak egy kis szórakozás kellett! Mit nem értesz ezen? - Priya lassan elengedte a férfi kezét, és leszállt róla. Az ágy szélén ülve bámult maga elé.

- Hogy lehettem ekkora barom? - zokogva kirohant a szobából.

Amikor Ryan utána ment volna, jobbnak látta inkább maradni. Tudta, hogy máshogy nem sikerülne elszakadnia a lánytól. Visszafeküdt az ágyra, és csak várt, hogy Priya felöltözzön. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de hirtelen a bejárati ajtó csapódását hallotta. Felkapta a fejét, és kirohant az előszobába. Kinézve az ablakon látta, ahogy a lány a belváros felé vette az irányt.

- Ezek után, ha feljelent se érdekel semmi... - vette kezébe ruhadarabjait a földről, hogy felöltözzön. - Ó, Priya! - temette arcát a tenyerébe.

Priya a születésnapján nem ment vissza az iskolába. Csak Ryanre tudott gondolni, viszont találkozni nem akart vele. Amint eszébe jutott, sírását kellett visszafojtania. Egyre csak azok visszhangoztak a fejében, amiket hallott a férfitől: „Mit érdekel engem, ha belém zúgtál? Menj vissza az iskolába, játssz a többiekkel, mit bánom én! Csak kihasználtalak, nem fogod fel?” „Csak egy kis szórakozás kellett! Mit nem értesz ezen?”

- Nem! - kelt fel hirtelen a kanapéról, útját pedig az iskola felé vette. - Nem lehetett csak játék!

- Kislányom! Hová mész? - sietett utána anyja, de nem érte utol.

- A gimibe! - ordította vissza, meg sem állva.

Az épületbe érve szerencséje volt. Épp a szünetről terelte be a férfi a diákokat, majd amikor az meglátta a lányt, nem tudta mihez kezdjen.

- Beszélnünk kell! - ment oda a tanárhoz, amikor a tanulók elfoglalták a termeket.

- Azt hittem, tegnap ezen már túl estünk! - hajolt kicsit közelebb hozzá. Nem akart kiabálni, de nem volt nyugodt. - Értelmes lánynak hittelek, úgy gondoltam érthetően fogalmaztam!

- Nem hiszek neked! - ütötte meg Ryan mellkasát.

- Egek... - nézett szét. - Gyere velem! - húzta be a könyvtárba, ami éppen üres volt. - Mit akarsz még tőlem? - fordult szembe vele, ahogy becsukta az ajtót. - Szórakoztunk, de...

- Nem! Én nem csak szórakoztam! - ölelte magához, amilyen szorosan csak tudta. - Szeretlek! - nézett őszintén a szemébe.

- Ne sírj, Priya. - szólt halkan, és letörölt egy könnycseppet a lány arcáról. - Öreg vagyok hozzád. - simított vissza egy tincset a többi közé. - Keresned kéne egy olyan fiút, aki...

- Nem érdekel senki más! Hát nem érted? Veled akarok lenni! - szorította össze szemét. - Csak veled, Ryan Faraize! - nézett szerelmesen a férfira.

- Ne csináld ezt velem! - kifelé figyelt az ablakon keresztül.

- Miért nem akarod, hogy szeresselek? - kérdezte szomorúan.

Válaszul azonban nem szavakat, hanem csókot kapott. Egy mindent elsöprő szerelmi vallomást, aminek a végén Ryan összeérintette a homlokukat, két kezével a lány arcát fogta.

- Mert én is szeretlek, Priya! - simította meg kedvese alsó ajkát. - Nem kellett volna ide jönnöd! Jót akartam neked azzal, hogy... - nem tudta befejezni, mert egy ujj tapadt a szájára.

- Tudom! - suttogta. - Csak azt nem vetted figyelembe, hogy azzal teszel nekem jót, ha mellettem vagy! - lábujjhegyre állva megcsókolta szerelmét. - Már nagykorú vagyok! - kacsintott rá.

- Priya! - szólt rá mosolyogva.

Később, amikor végzett a tanítással, újra találkoztak. Akkor már a repülőtéren. A lány és a szülei még az előtérben várakoztak.

- Jó napot! - lépett melléjük egy férfi.

- Ryan! - ugrott a nyakába Priya. - Féltem, hogy nem jössz el! - súgta neki halkan.

- Kislányom! - szólt rá az apja, és odasétált hozzájuk. - Maga ki? - szegezte a kérdést gyermeke párjának.

- Ryan Faraize vagyok, uram! Történelem tanár, és... - após jelöltje nem volt valami boldog.

- És? - kérdezte türelmetlenül.

- És szeret engem! - bújt a férfihez a lány. - Én pedig viszont szeretem! - nézett boldogan és őszintén párja szemébe.

- Az apád lehetne! - szólt szigorúan.

- Drágám... - lépett mellé a felesége. - Azt hiszem, mi igazán megérthetjük őket! - mosolygott férjére a nő. - Megkérdezhetem, hogy ön hány éves? - kérdezte leendő vejétől.

- 34. - miután kimondta, nyelt egy nagyot.

- A mi lányunk pedig ma töltötte be hajnali fél négykor a 18-at. Akárhogy számolok drágám, ez még mindig kevesebb, mint a közöttünk lévő 20 év! - szerelmesen a férjéhez bújt.

- Na de Priya az én kislányom! - nézett feldúltan nejére.

- Az én apám is így reagált annak idején! - súgta a „fiatal” párnak, de úgy, hogy házastársa is jól hallja, aki egy jó mély levegővétel után a kezét nyújtotta a tanárnak.

- Üdv, Ryan! Lenzo vagyok! - mosolygott.

- Örvendek! - megkönnyebbülve kezetráztak.

Khloenak elég volt másfél hét, hogy felhozza a jegyeit a már megszokott 4,7-es átlagára. Castielt az iskolában is ritkán látta, azon kívül pedig egyáltalán nem. Esténként néha beszéltek telefonon, de a lány akkor is a tanulásról beszélt.

- Khloe! - szólt neki valaki, amikor kijött péntek reggel a könyvtárból.

- Szia Castiel! - mosolygott rá.

- Ebédszünetben ráérsz egy kicsit?

- Ebédszünetben? - csodálkozott.

- Igen. Mutatni akarok valamit! Nagyon érdekelne a véleményed!

- És mi lenne az? - érdeklődött, ahogy elindultak a terem felé.

- Egy új dal.

- Akkor ezért van nálad a gitárod? - pillantott a fiú hátára.

- Igen. - bólintott.

- De hol akarod eljátszani?

- A gyengélkedőn. - mondta egyszerűen.

- Miért pont ott?

- Jó az akusztikája! - kacsintott.

- Jól van! Kíváncsian várom! - mosolygott, majd bementek a terembe, Castiel pedig egyre jobban várta az ebédszünetet.

Amikor elérkezett az idő, Castiel már ott várta Khloet a megbeszélt helyen, az egyik széken ülve, ölében a gitárral. Amikor a lány belépett és becsukta az ajtót, egyből nekikezdett.

Egy szerelmes dalt énekelt el, amiben a két főszereplő egy ideje már ismerte egymást, jó barátok voltak, mégsem mondták el a másiknak, hogy mit éreznek igazán. Nagyrészt a fiú érzéseiről szóltak, hogy mennyire hiányzik neki a lány, ha csak egy percre is elválnak.

Khloe a dal végén tapsolni kezdett.

- Egy bajom van vele. - kijelentésére Castielben a vér is meghűlt. - Jobb hangod van, mint gondoltam! - húzta a száját, majd mosolyogni kezdett.

- Bolond! - fújta ki a mély levegőt, amikor megnyugodott.

- Egyébként nagyon jó lett! Örülni fog neki! - kacsintott.

- Kicsoda? - kerekedtek ki a szemei.

- Hát akinek írtad! Hallottam a hangodon, hogy teljesen átélted, szóval tuti szerelmes vagy! - nevette ki.

- Úgy gondolod? - próbált nem zavarba jönni, ahogy odasétált mellé.

- Aha! - mosolygott - Nekem viszont most muszáj a tanulásra koncentrálnom... - kezdett bele, Castiel pedig már sejtette, hogy mi következik. - Nincs időm semmire. Sem barát, sem szórakozás. - mondta komolyan.

- Hogy érted ezt?

- Van olyan, hogy elfelejted, miért is akartál egykor küzdeni. - bámult maga elé. - Amikor semmi más nem volt fontos, és csak egyetlen célod volt. - akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcán, maga sem tudta, hogy miért. - Szóval te is küzdj a lányért, és én is küzdök az álmomért! - adott egy puszit a fiúnak, mosolyt erőltetett az arcára, majd elhagyta a gyengélkedőt.

- Ha tudnád, hogy amit most mondtál az teljesen üti egymást... - ült vissza a székre, ölébe kapta a gitárt és pengetni kezdett.